Ifjúsági sportolók számának jelentős növelése, a vitorlázók számának növelése, az élsportolók, olimpikonok támogatása – ezek voltak 2013-ban dr. Kollár Lajos programjának legfőbb pontjai a Magyar Vitorlás Szövetség elnökjelöltjeként. Az érsebész professzor két ciklust vezetett a szakszövetség élén, a 2020-ban esedékes tisztújításon viszont már nem indul. Állítása szerint egy ciklus kevés egy program kialakításához, viszont egy ilyen tisztséget kettőnél több cikluson keresztül viselni nem szerencsés. A Semmelweis-díjas, Professor Emeritus címet is viselő orvos büszke az elmúlt hét évre, az elért eredményekre, a szövetség gazdasági helyzetének stabilizálására és kiemelten élsportolóink teljesítményére. dr. Kollár Lajossal beszélgettünk.
Vitorlázz Itthon: Két ciklussal ezelőtt a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke és elnöksége amellett tette le a voksát, hogy közel egy évtized alatt meg kell sokszorozni a vitorlázók számát, minél több fiatalnak bemutatni a sportágat és nem utolsó sorban olimpikonokat nevelni. Hogy tekintesz vissza a kezdetekre?
dr. Kollár Lajos: Valóban így van, nekem önmagában meglepetés volt a felkérés. Ha már szabad itt egy kicsit szubjektív oldalról megközelíteni: ’13-ban a Boat Show-n összefutottam Ruják Istvánnal, Rujival, aki csak foghegyről annyit mondott, amikor elmentünk egymás mellett, hogy engem felkérnének elnöknek. Mondom, milyen elnöknek? Hát a Vitorlás Szövetség elnökének. Mondom én: mit ittál, hagyjál már! És ebben is maradtunk, ott hagytam. Pár héttel később Rutai Stefi felhívott, hogy ők szeretnének engem felkérni arra, hogy én jelöltessem magam, vagy ők jelölnének a Vitorlás Szövetség elnökének. Mondjuk akkor sem vettem komolyan, de Stefi jó kommunikációs érzékkel azt mondta: most ne válaszoljak, beszélgessünk. Gondoltam beszélgetni mindig lehet. Valóban az volt, hogy felhívott, hogy szerveznek egy találkozót, ahol minden nagy klub vezetője részt venne. BYC, Spari, THE, TVSK és sorolhatnám – és ők szeretnének velem beszélgetni. Így összejött egy találkozó. Meghallgattam őket, és próbáltam emészteni az egész dolgot. Azzal érveltek, hogy a vitorlássportban nem vagyok ismeretlen, gyerekkorom óta vitorlázom, klasszikus hajó tulajdonosa vagyok, van egyfajta társadalmi pozícióm és ők mindenképpen vitorlázót szeretnének a Szövetség élére.
Visszakérdeztem – talán éppen ezekkel a szavakkal – , hogy öreg majom vagyok, új grimaszt nehezen tanulok és feleslegesen nem szoktam belemenni játékokba. Viszont, ha ők azt mondják, hogy a klubok valóban támogatnak – a kis klubokban nem volt kétségem – akkor bevállalom. Így indult a felkészülés. Ahhoz, hogy az ember elnökjelöltként beleálljon egy ilyen pozícióba, programot kell írni. A programom fő pontjai azok voltak, hogy egyrészt az ifjúsági sportolók számát jelentősen növelni kell, fontos az, hogy egyáltalán a vitorlázók száma növekedjen – túravitorlázók, amatőr vitorlázók és természetesen a szakszövetség fő feladata az élsport támogatása, melynek egyik csúcsa az olimpikon támogatása – így aztán elvállaltam a jelöltséget.
VI: Voltak nehéz hónapok is a Magyar Vitorlás Szövetségben az elnökséged alatt. Mi volt a legnehezebb?
KL: Így igaz. Amikor kezdtem – én is csak később szembesültem vele – , hogy mínuszos a Vitorlás Szövetség gazdálkodása. Több, mint harminc millió mínuszunk volt, ami azért lepett meg, mert a tisztújító közgyűlésen elhangzottak olyan számok, hogy mi úgy láthattuk: itt „dőzs” van. Az első szempont az volt, hogy a Szövetség gazdasági stabilitását rendezni kell valahogyan. Nem akarok visszatérni ennek egyéb politikai felhangjaira, de ha úgy tetszik a Tiltott, Tűrt, Támogatott kategóriák közül inkább a Tiltott irányában voltunk. Eközben pedig felelősséggel vállalnunk kellett az olimpiai felkészülést. Magam sem értem azt a bátorságot, amit megtettem, hogy akkor nyáron kötöttem a Szövetség nevében egy szerződést Berecz Zsombi felkészítésére. Ezt akkor úgy hívták és most is úgy hívják, hogy fedezetlen kötelezettségvállalás. Én bíztam benne, hogy azt a pénzt, amikor aktuális lesz a kifizetése, addigra össze tudjuk szedni. Így is történt. Büszkén mondhatom, hogy év végére a Szövetség gazdasági helyzete stabilizálódott, nullszaldó környékén jártunk és a következő években mindig pozitívak voltak a számok, volt miből gazdálkodnunk.
A többi – ahogy már említettem a feladatok megoldása bizonyos sorrendben: az ifjúsági sportolók számának emelkedése, a versenyengedélyes sportolók számának növekedése magáért beszél. Illetve Rióban három olimpikonunk volt, ami példátlan volt a magyar vitorlázás történetében. Most ott tartunk, hogy ez a három olimpikonunk megvan Tokiora és még van esélyünk arra, hogy egy negyedik egység is kvótát szerezzen. Ebben az esetben elérnénk azt a Gyapjas-fivérekkel, hogy négy osztályban öt olimpikonunk legyen. Hozzá kell tennem és mindig elmondtam, hogy mindezt nem a saját sikeremnek élem meg. Nyilván a klubok, az edzők munkájának eredménye, de nem lehet letagadni, hogy az én elnökségem alatt történt.
VI: Visszatérő kérdés, hogy a Vitorlás Szövetség van-e a klubokért, vagy a klubok vannak a Vitorlás Szövetségért. Ezen kérdéskör úgy záródik le, hogy együttműködés nélkül gyakorlatilag nem megy. Amikor elvállaltad az elnöki tisztet, azt mondtad nekem, hogy küldetésed a klubokkal való kapcsolattartás, sőt elősegíteni, hogy a klubok egymással is tartsák a kapcsolatot – legyen meg a verseny a vízen, de ha össze kell fogni, legyen meg az egység. E téren mire jutottál?
KL: Ez való igaz. Egy vízfejű Szövetségnek semmi értelme nincsen, ami mögött nincsenek ott a klubok. Tehát nagyon szoros együttműködésre van szükség. Ennek az egészséges egyensúlyát megtartani nem egy könnyű dolog. Minden klubnak sajátos érdekei vannak, és nyilván minden klubok képviselő elnökségi tag célja, hogy a saját klubját tolja előtérbe. Ez egy nagyon nehéz feladat volt, hogy az ember megpróbálja az egyensúlyt megtartani, nem kevés konfliktussal egyébként. Kétségtelen, hogy a nagy klubok termelik ki a legtöbb élvitorlázót, náluk van a legnagyobb számú utánpótlás, de nekem örök mániám volt az, hogy hagyjuk fejlődni a kis klubokat, sőt támogassuk őket, hogy fel tudjanak jönni. Számos olyat ismerek a kis klubok közül ahol óriási az ambíció, jó a vezetőség, olyanok akik tudnak és tesznek a hazai vitorlázásért – hagyni kell őket érvényesülni. Azt gondolom és remélem – és látszik a pályázatok elosztásában is – , hogy valamiféle egyensúlyt sikerült azért tartani.
VI: Egyre többen vannak akik túráznak is, ismerik meg a balatoni marinákat, látványosságokat. Viszont olyan hangok is megjelennek, hogy most már túl sok a vitorlás a tavon, nincs elég kikötőhely – és ez igaz a Velencei-tóra is.
KL: Az, hogy telített a Balaton, erre azt kell mondjam, hogy butaság. Valamikor 2013 után készítettem egy felmérést és megnéztem a nyugat-európai tavaknak a vízfelület-hajólétszám arányait. Messze az látszott, hogy a Balaton erősen kihasználatlan. A nyugat-európai tavakhoz képest harminc valahány százalék volt – van még hova fejlődni. Kétségtelen, hogy a Keleti-medence zsúfoltabb, de a nyugatiban óriási lehetőségek vannak. Az sem igaz, hogy nincs kikötőhely, hiszen komoly fejlesztések történtek részint a magán szektorban, részint a BAHART-nál. Most halljuk a híreket, hogy a BAHART kikötőket bérbe adják, de én azt gondolom, hogy mindenhol fejlesztések lesznek.
Ennyi kikötő sosem épült, mint ebben a ciklusban – nem mintha nekem ehhez bármi közöm lenne, de tény, hogy ebben az időszakban számos kikötő épült a Balatonon. Gondoljunk itt az alsóörsi, a fenyvesi kikötőre, a keszthelyi fejlesztésre, emellett számos fejlesztés van folyamatban Akarattyától kezdve sorolhatnám egészen a Nyugati-medencéig. Igenis van hely a Balatonon, a vitorlás sport még mindig egy jelentős fejlődés előtt áll. Jó azt tudni, hogy ennyien szeretik ezt a sportot. Azok, akik elkezdik az amatőr vitorlázást és egyszer-egyszer egy versenyengedély nélküli versenyen részt vesznek, azok jelentős része egy idő után annyira megkedveli ezt a szép sportágat, hogy versenyengedélyes sportolókká válnak, akik rendszeresen részt vesznek a szövetségi vagy egyéb klubversenyeken.
VI: Egy évvel ezelőtt Balatonkenesén, az anyakikötődben beszélgettünk a teraszon, amikor felvetettem neked, hogy mi lesz a tisztújításkor. Akkor nagyon határozottan mondtad: te nem indulsz. Egy ciklus kevés lett volna ahhoz, hogy végig vidd a programot, kettő után viszont újítani kell. Most új korszak kezdődik a Magyar Vitorlás Szövetség életében. Te mit tudsz adni útravalóként az új elnökségnek, vagy a Magyar Vitorlás Szövetségnek?
KL: Ezt most is fenntartom ezt az állításomat, nem akkor találtam ki hirtelen amikor beszélgettünk – régi meggyőződésem volt. Valóban azt mondtam, hogy egy ciklus egy ilyen program végrehajtásához kevés. Ha valaki kettő alatt nem tudja a programját végig vinni, az valamilyen szinten alkalmatlan. Én most lehet, hogy nagyképűen, de büszkén azt mondom, hogy amit 2013-ban megígértem a magyar vitorlás társadalomnak annak nagy része teljesült. Minden pontjában, ifjúsági vitorlázók, túravitorlázók, élsport. Amihez hozzá kell tennem nagy szerencsém is volt, hiszen most értek be azok az élsportolók, akik esélyesek voltak világversenyekre. Ott van Berecz Zsombor akivel ’13-ban szerződést kötöttem úgy, hogy azt sem tudtam honnan lesz forrása. Ezt Zsombi maximálisan „meghálálta”. Hozta az olimpiai eredményét – ami kicsit csalódás volt bár nagyon jó eredmény a lehetőségekhez képest – , hozta a világbajnokságot, hozta az Európa bajnokságot. Az Érdi Mári egy csoda. Az élsportban tudtunk teljesíteni. A harmadik ciklus én azt gondolom, hogy ugyanazon elnök számára rutinná válik. Az egyik oldalról jó, mert a tapasztalat megvan, viszont a másik oldalról már nincs az a tűz, nincs az az ambíció, amit az elején éreztem. Én akkor meg akartam váltani a világot, és minden nehézség ellenére anyaoroszlánként küzdöttem a magyar vitorlázásért. Most, már biztosan nem volna bennem ekkora ambíció. Ilyenkor kell átadni a vezetést egy új elnöknek, aki nagy kedvvel, nagy ambícióval, hozzáértéssel, szakértelemmel, támogatottsággal tovább tudja vinni azt, amit mi elkezdtünk. Most is azt gondolom, hogy az irány jó volt, tehát nagyon nem kell irányt változtatni, nyilván mindig lehet javítani, de nagyon remélem, hogy ez a vonal megy majd tovább. A jelenlegi elnökjelölttel a kapcsolatom kifogástalan, támogatni fogom a választáson is és a további munkában is, de természetesen csak akkor, ha igényt tart rám.
Többször elmondtam azt, hogy a szakmám és a vitorlázás közt ott van egy rokonság, hogy a sebész a kormányos a műtőasztalnál. Egyszemélyes döntéseket kell hozni, a végrehajtásban pedig az asszisztensei segítik. A kapitány, vagy a kormányos ugyanilyen. Azt is megtanultam, hogy amikor a klinika igazgatói feladataimról le kellett, hogy mondjak – mert elértem a felsőoktatási törvény szerinti felső nyugdíjkorhatárt – megígértem, hogy nem fogok csak úgy bejárkálni a Klinikára, mert nem jó az, hogy a korábbi vezető állandóan ott lebzsel, a személyzet nem tudja, hogy kihez igazodjék. Most is bejárok, de csak akkor, ha hívnak, ha kérnek bármiféle segítséget, szükségük van a tapasztalatomra. Ugyanezt gondolom a Vitorlás Szövetséggel kapcsolatban is. Nem fogok a Szövetségben semmilyen funkcióban sertepertélni. Ha a segítségemet kérik, azt nagy örömmel meg fogom tenni, hiszen a rutinom, kapcsolatrendszerem továbbra is működni fog.
